Honda Safety Hungary - 1. vezetéstechnikai tréning
- Részletek
- Megjelent: 2012. január 23. hétfő, 18:43
- Találatok: 9770
Az idei év nem is kezdődhetett jobban: szezon elején bemelegítésnek 2 napos vezetéstechnikai tanfolyam. Rácsapás jellegű volt a dolog (ahogy ez nálam lenni szokott):
holnap-holnapután kétnapos lesz/mész? Háthooogyaviharbanemennék! (wáááuuuu, a hétvégén meg szakmai kiállítás, molinót és szórólapot kéne gyártani, de majdcsak megoldom éjszakánként - ki sokat alszik keveset él....) Hovámikorkihez? A kerekesház, a Kozma utcánál, majd a weben kiguberáltam a pontos címet.
No, az izgalom a tetőfokára hágott nálam már korán reggel, simán benéztem az órát és lazán rárepültem egy órával előbb a célra. Kb. félúton bambulva az autó műszerfalán tűnt fel az órán a pontos idő, aztán a rádió is bemondta, végül megnéztem a mobilon is, és a gps-en is: ezer százalék, hogy tényleg alhattam volna még egy órát. Közben lapos kúszásban feltűnt egy háromszög az út szélén, és a nagy büdös bambulás közepén már csak a fejemben megszólaló vészriadó indította meg az agyfunkciókat: kéne ide egy fék - a teherautó pedig békésen távozott balról jobbra, különösebb atrocitás nélkül. Noh, ekkor elkönyveltem magamban, hogy ha mégis elérnék a célhoz, hatvanszor jobban kell figyeljek az átlagosnál, mert ma valahogy agyilag mintha alulteljesítenék... Mikor, hát mikor is menjünk biztonságtechnikai tréningre, ha nem aznap, amikor az amőba alapfunkciói is agyi túlterhelést okoznak...
Valahogy odaértem, bevergődtem a kapun, és elcsodálkoztam, hogy a weben látott épület nem is olyan kicsi amilyennek ott kinéz, hanem brutálisan nagy, a kerék a ház homlokzatán meg kifejezetten óriási. Odakint egy-két autó ácsorgott a parkolóban, a bejárat előtt meg ott billegett egy CBR 600-as kék-fehér csodamasi, belépve az épületben pedig balra, közvetlen a bejárat mellett vagy 20 Hornet. No, tudni kell, hogy Hornetista vagyok, tehát azonnal a mennyországban éreztem magam, csatakokban folyt a nyál jobbra és balra, majd lelki szemeim előtt az égiektől megkérvényeztem 3 írott példányban egyik Hornikát a gyakorláshoz. Egyet Jóistennek, egyet a pokolba (-ki tudja épp merre jár a nagyfőnök), egy meg nálam marad, hogy tudják számon van tartva a dolog! Voltak ott azért másféle motorok is, de hát Hornetföldön nehogy már én maradjak majd le egy Hornetről...!
Némi csellengéssel felderítettem a terepet: nagy előtér dobogóval, óriási fedett csarnok a gokartoknak/motoroknak, irodarészek, mosdók, oktatótermek, felső szinten étterem/bár, billiárd asztalok, csocsó és bowling pálya, konferenciaterem, és nagy üvegfallal rálátás a pályára a kajálóhelyről. Aztán végül megtaláltam a saját csoportomat, és kiderült nem fogjuk halálra taposni egymást a tömegben, mert csak ketten voltunk. Az oktatóval, Molnár Viktorral együtt hárman. Rendületlenül vigyorogtam magamban tovább, a mai napon össze kell jönnie a Horninak: megúsztam a teherautót, csak ketten vagyunk tanoncok, a harmadik jóságnak is jönnie kell! Bemutatkozás, elmondtuk kikmikvagyunk, majd Viktor is elmondta hogyan is lett a vezetéstechnikai tanfolyam:
Anno Japánban, amikor először kiosztották a nagy teljesítményű (természetesen Honda) rendőrmotorokat, kb. fél év után feltűnt a főnököknek, hogy a rend motoros őrei és járgányaik többet vannak kórházban/szervizben mint az úton, tehát valamit tenni kell. Két évig tornáztak is a feladatokon, mire kialakult a végső metódus, és a tréningek után az állomány egészségügyi és műszaki állapota jelentősen javulni kezdett. A motoros járőrök már nem csak estek-keltek, hanem végre motorozni is tudtak, úgy, ahogy azt nekik illik.
Aztán rájöttek, hogy ez a tudás hosszú távon máshol is hasznos, bárkinek aki két keréken evickél, így elkezdték okítani az utca egyszerű motorosát is. Idővel a tanfolyam világ körüli útra indult, és manapság már minden kontinensen elérhető, (kivéve az Antarktiszt, de ott úgyis a sítalpas kütyük a menők). Jelenleg 4 oktató van nálunk itthon a Safety Hungarynál, mindegyikőjük originál japán csíkszemű mesterektől tanult, tehát frankó jó dolgunk lesz!
Aztán jött az elmélet: védőfelszerelések, műszaki dolgok. No, hát elég régóta vergődök már a két keréken, de tudtak itt is újat mondani. Pölö a bukókból a műanyag bukók se rosszabbak a nagyon drágáknál, csak 3 év után az UV megeszi őket, és lehet cserélni őket, ezért olyan olcsók. Meg a buksiban kell találni egy E betűt is, akkor tuti be volt vizsgálva - hát az enyémben persze nem találtam meg. Kiderült a gerincprotektoromról, hogy azért csúszik fel a nyakamba állandóan, mert túl nagy, és ezért nem tudom benne a nyakamat forgatni.
A műszaki magyarázáshoz kimentünk egy szép kis ezres kolbászzsír-metálhoz. A jószág igazán békésen tűrte a mutogatást, átbeszéltük a folyadékokat, elektromos dolgokat, a gumit, egyebeket, mindenféle tárolási témát, aksit, stb. És ekkor rákérdeztek: ki mivel közlekedik - miféle motorral, a robogós kollégának előrántottak egy nullkilométeres robeszt, nekem pedig a kérvényezett Hornetet adták oda. (Márpedig van Isten!)
Aztán jött a motorra felszállás megtanulása. Nem röhög, főként nem hangosan, mert akármilyen vicces, én szezon elején mindig török egy kuplungkart, és pont ilyen fel-leszállási manővereknél szoktam eldobni álltó helyében a muraközit, akkor is ha hat éve nyúzzuk egymást (de főként ő engem, meg a pénztárcámat). Most már azt is tudom miért. Mert nem tudom egyensúlyban tartani azzal a módszerrel könnyedén a vasat, inkább csak erőből húzogatjuk egymást. No de idén aztán lesz szépen viselkedő Lóóó! Likvidálom a tavaszi ugrabugrálást.
Aztán elővettük a helyes testtartást. Kiderült, feszesen kapaszkodom a kormányba. (Másnapra lett is lapockás meg karizomláz, fene se gondolta, hogy alatta is van izom...). Utána jött a bójasor egyenes szlalommal, ebédnél már éreztem a karomat, pedig Viktor ha nem mondta el addig 20x akkor egyszer se, hogy lazán tartsam... Csodálom, hogy nem dobott utánam egy tockost, hogy végre felfogjam, de ebéd után már úgy éreztem, ha most nem esik le a karom, akkor már sosem. Tehát már nem volt erő mivel kapaszkodni, így rájöttem, hogy ez tényleg működik birkózás nélkül is... Még eltolt szlalomoztunk, közben megnéztük a nyomokat az épület falán, mert voltak már néhányan akik szó szerint falra másztak a feladattól...
Szóval elkezdték tanítgatni a perifériás látásunk használatát is, mert hát ugye nemcsak az a 3 fokos látókúp van amivel előre nézünk és setovább, hanem jobbra-balra körbe a széleken is látunk, csak egyre kevésbé használjuk. Tehát a bójakerülgetés közben nem a bójasor elemeit sasolgatnuk, hanem előretekintünk, a végcélt nézve. (Hm, ez akár filozófiai tanítás is lehetne, hogy a végcél lebegjen mindig a szemünk előtt...) Mivel elég finomkán csináltam a dolgot, és az oktató hiába mondta, hogy húzzad azt a gázt bátrabban, meg taposhatod a hátsó féket is bátrabban, végül felparancsolt maga mögé. Nos, az első két-három szlalomnál megfordult a fejemben, hogy egyszer már megfogadtam ugye magamban, hogy idegen mögé nem ülünk fel, meg hogy a fene enné meg a be nem tartott fogadalmaimat, aztán a bójasor végére már éreztem, hogy mit akart mondani Viktor.
Érezni kellett, hiába mondott volna bármit is, ennél jobban nem tudott volna meggyőzni. Remélem kapott szegény levegőt a nagy kapaszkodásomban, bár lehet közel volt a fulladásos halálhoz, és ezért nem mutatott meg több feladatot így. Viktor ügyes volt és főként türelmes meg elég határozott is, plusz következetes is, valami ilyen motoros oktató kéne a kezdőknek. Igaz, pont ezért vagy 8x visszaparancsolt a motorra/ról a szabályos fel és leszállás miatt, de hát a fene egye meg, ha egyszer igaza van és én csinálom a hülyeséget... Szimultán magyarázta a motoros és a robogós verzióit a feladatoknak, mert ugye kétféle vassal voltunk a keze alatt, szóval jól csinálta a dolgát.
Nos, a másik életre szóló tanítás is lehetne motorosoknak: ahová nézel, oda megy a motorod (autót, hajód, kamionod, stb.). Mármint ha a bóját fixálod, akkor tuti elgázolod, ha a falat fixálod, akkor falnak mész és egyéb finomságok, tehát amerre menekülni akar az ember, ahová el akar jutni, oda kell nézni, nem pedig az elkerülendő helyet sasoljuk. A téma tényleg működik: a bójagázolás nekem is akkor ment a legjobban, amikor jó alaposan kiszúrtam magamnak a példányt, hogy majd hogyan fogom én azt elkerülni, és önkéntelenül is áthajtottam a nyomorulton. (Egyébként puha szilikonból vannak, így elég szívós jószágok, nincs bajuk tőle).
Ha már kinézted a célt, az agy odakoordinál, nincs mese! Elég tanulságos feladat, vészhelyzetben ezek után tuti csak az fogom ezerrel figyelni, ahová menekülni akarok... Mire jött a kajaidő, már kezdett leszakadni a karom, és mivel még ehető is volt az étel, az ebéd utáni félóra szünet életmentő volt, hogy ne aludjak rá jóllakott óvodásként a Hornira. A kis drágában akkor fordult át a mutató 3000-re. Bűn randa UV-zöld színű lett a megkérvényezett járgány, de valójában a színe tökmindegy, mert igazán kedves kis Horni ám az a zöld csoda.
Délután folytattuk, és leginkább a vészfékezéses gyakorlatok jöttek be. A műszaki bigyók nekem nagyon szoktak tetszeni, és itt voltak kütyük is! Szóval Viktor előcibálta a traffipaxot, meg az infrakapukat hozzá, majd hóttkomoly pofával előadta, hogy most ő fogja írni a csekket: akkor is ha túlságosan lassan, és akkor is ha túlságosan gyorsan megyünk, de nem ám a lájtos harmincasakat, hanem a rögtön a háromszázasakat... (Tud élni a fickó!) 40 km/h a célkitűzés, alatta felette 1-2 km/h megengedett.
Szóval a vészfékezés első körökben látványos ugrabugrálós lefulladások voltak, aztán végül sikerült felülkerekedni a jobbláblerakós rossz szokásomon: benyomtam a hátsó féket is, meg az elsőt is, és letettem a bal lábam. Ekkor már sikerült is a kitűzött két bója között megállni. Megy ez, úgy huszadszorra már egész jól... Viktorunk elég türelmes volt, nem akart hozzám vágni semmit, és még kétszáz-huszonnyolcadszorra is türelmesen magyarázta, hogy ne húzd a gázt miközben fékezel, és hogyan forgassam vissza a gázkart tudatosan, miközben még fékezek is.
No, a legbrutálisabb bemutató a gyorshajtási bemutató volt, Viktor egyszer csak elkezdett gumit melegíteni, majd prezentálta a 40 km/h vészfékezés fékútját, meg a 80 km/h fékútját. Csak úgy cirka négyszeres volt kb. a különbség a két távolság között, tehát a negyvenes táblánál labda után vetődő gyereket simán telibe lehet verni nyolcvannal, és nincs az a fékrendszer, ami megmentené a porontyot (max a Jóisten). Ezek után elmesélte, hogy melyik távolban feltűnő fasornál van a 120 km/h fékútja, meg a 280-asé és a 320-asé, és az észlelési idő meg a reakcióidők hogy alakulnak a fékút mentén.
A kanyar beláthatóságát is ide gyorsan hozzáfűzte: hát eddig se voltam nagy sebességfüggő, de eztán se leszek, az már tuti. A franc se akarja a 25-tel slattyogó társzekér petrencerúdján felnyársalva végezni. Gyors kikerüléseket is csináltunk, a feszültség oldására, egyszer jó gyorsan át is gázoltam a bóján, akkor is sikerült nem felette elnézni a cél irányába, hanem vadul bámultam a nyomorult bóját, hogy majd úgy jól kikerülöm. Még gyakoroltunk egy kicsit, aztán a maradék karjaimat összelapátolva hazaindultam...
Cikk vége, képek, videók a tovább után.
forrás: csajokamotoron.hu
